Irán - föld alá mélyített házak

Irán vernakuláris építészete közel 7000 éves múlttal rendelkezik, mégis kiváló előképként szolgálhat a mai fenntartható építészet számára. Közép-Irán (Kashan, Naein, Yazd) területén a kegyetlen időjárási viszonyokkal és gyakori homokviharokkal sújtott területen az ember úgy tudta megvetni lábát, hogy ezekhez alkalmazkodva egyedi válaszokat talált problémáira. A zord körülmények befelé forduló, föld alá bújtatott épületeket szültek, melyeket lakóik az évszakok függvényében különböző módon használnak. A tikkasztó meleg ellen a víz és a hideg levegő is kifejezetten hatásos, így az épületekhez széltornyok kapcsolódnak és igen korai időkben megkezdődött a terület ivóvízellátó rendszerének a kiépítése.

A föld alá süllyesztett épületek (lakóházak, mecsetek, karavánszerájok, iskolák) felszín alatti belső udvarok köré épültek a száraz, sivatagi éghajlatú Iránban. Alaprajzi formájuk jellemzően négyzetes, szabálytalan négyszög, nyolcszög, mélységük általában 1-2 szint. Elhelyezkedésük révén a helyiségek jobbára hő- és hangszigeteltek, földrengések ellen is védelmet nyújtanak. Ilyen mélységben már természetes módon biztosított a viszonylag stabil hőmérséklet az épületek belsejében, nyáron jóval hűvösebb, télen melegebb, mint a felszín felett. Az építőanyag helyi iszaptégla. 


Sajátos használat jellemzi a helyiségeket évszak és napszak szerint. A nap folyamán a lakók lefelé, alsóbb szintekre vándorolnak, mert felmelegszik a ház, éjszaka viszont lehűlnek a belső terek, így a tetőn alszanak. Télen a lakóházak északi szárnyát használják, mivel azt közvetlenül éri a nap, nyáron az árnyékos déli szárnyat, amely felett széltornyok emelkednek ki a földből. A kellemes hőmérsékletű, hűvös süllyesztett központi udvarokban gyakori a növényzet, fügefák, pisztáciafák, így egyfajta oázis érzetét keltik, az ajtók és ablakok is ebbe az irányba nyílnak. Az ezt körülvevő helyiségek védettek a széltől, homokviharoktól, a napfény mégis bejut ilyen mélységig.





A hőség elől menedéket keresve azonban nem csak a föld alá költözés előnyeit használták ki. Az iráni települések városképének még ma is szerves részét képező, házak tetejére épített széltornyok képesek a levegő folyamatos keringetésére bármiféle energia befektetés nélkül. Ezek a magas, legtöbbször négyzet alaprajzú, felül mind a négy irányba nyitott tornyok közel 6000 éves múltra tekintenek vissza. Működésük a szelet, valamint a hideg és meleg levegő közötti sűrűségkülönbséget használja ki. A széltornyok belső része négy kürtőre van osztva, az aktuális széliránynak megfelelő csatornán beáramlik a magasban keringő hidegebb szél, ami ezután csak lefelé tud haladni. A friss légáramlat a torony átellenes csatornáján kinyomja a benti melegebb levegőt, folyamatos ventillációt hozva létre.



Ezt a technológiát gyakran összekapcsolták egy másik nagyszerű találmányukkal, a qanatokkal. Ezek lényegében földalatti vízvezetékek, melyekkel képesek a távoli hegyek forrásvizét sivatagokon át elszállítani mezőgazdasági területekre, vagy éppen városokba. A qanat alapvetően friss vizet szolgáltat a háznak, az épületek nagy része alatt ott fut, csak össze kellett kötni a széltoronnyal. Mivel a qanatok mélyen a föld alatt futnak, hideg, párás légáramlatot hoznak létre a víz fölött. Ezt a friss levegőt nyomja be a házakba a qanat számos szellőzőjén beáramló, újabb meleg levegő.



Ennek az ókori technológiának köszönhetően voltak képesek – és képesek még ma is – télen-nyáron 24 fok körüli klímát fenntartani a házaikban, pusztán a környezeti adottságokat kihasználva. Rendkívüli teljesítményük fenntarthatóság szempontjából is példaértékű lehet a világ számára.


Elaheh Golzari előadása alapján összeállította: 
Szűcs Petra, Budai Boglárka, Mihály Léna


Források:


Képek forrása:
Bejegyezte: dátum:
Címkék: , ,

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)