NASA Summer Study

Az 1969-es holdraszállással az Egyesült Államok az űrverseny egyik nagy csatáját megnyerte, az 1972-ig tartó Apollo-program öt további holdraszállása során pedig megbizonyosodott róla, hogy a Hold annyira nem is érdekes hely. A jelentős költségvetésű NASA ezekben az években a világűr feltérképezésének következő nagy kihívását kereste. A korszakot idealizmus, és a technológiába vetett végtelen hit jellemezte: a science fiction hőskorában egy a társadalmi egyenlőtlenségeket a technológia eszközeivel felszámoló, a világegyetemet rohamos ütemben felfedező és benépesítő emberiséget vizionáltak. Ezekben az években született a NASA Summer Study, egy hihetetlen vízió budapestnyi embernek is otthont adó gigászi űrkoloniákról.

1975 nyarán a NASA 10 hetes projektet indított a Stanford Egyetemen, melynek célja egy űrkolonizációs rendszer kidolgozása. A programban tizenkilenc oktató, hat hallgató és három önkéntes vett részt mérnöki, természettudományos, építészeti és társadalomtudományi területekről. A projekt vezetője és meghatározó személyisége Gerard K. O’Neill professzor, aki ekkor már hat éve foglalkozott az űrbéli kolóniák tudományos megközelítésével. Fontos kérdése, amelyet korábban hallgatói körében fogalmazott meg, a következő: „Valóban egy bolygó felszíne a megfelelő hely egy terjeszkedő technológiai civilizáció számára?”

A tanulmány célja alternatívák felvázolása olyan űrkolónia-rendszerekre, amelyek hosszú távon kivitelezhetők, önfenntartók, az összes várható kihívásra felkészültek. Külön fejezetek foglalkoznak az űrből érkező fizikai hatásokkal, az ideális mesterséges atmoszférával, a mesterséges gravitációval, a csoportpszichológiai és kulturális kihívásokkal, a közösségi tevékenységek térigényével, a lakóhelyekkel, az erőforrásokkal, a gyárakkal, az élelmiszerellátással, a megépítés komplex folyamatával. Kiderült: az ilyen kolóniák alapvető, meghatározó problémája a mesterséges gravitáció kérdése.

Az összes vázolt alternatíva ugyanazon elv mentén biztosít mesterséges gravitációt, ez pedig a körmozgás. Ha az emberi tartózkodásra szánt teret egy forgásfelület belső felületén alakítjuk ki, a forgásfelületet pedig a tengelye körül egyenletes körmozgásba hozzuk és az átmérő kellően nagy, a centrifugális (sugárirányú, kifelé mutató irányú) erő a földi gravitációhoz hasonló hatást gyakorol.

Stanford Tórusz

lakosság: 10000 fő

átmérő: 1800 méter

fordulatszám: egy teljes fordulat percenként

mesterséges gravitáció: 0,9-1 G

A körgyűrű alakú fő alkotórész belsejében, a külső héjon létesül a mesterséges lakóterület. A fényt a tórusz belsejébe tükrök juttatják el. A területen földművelés zajlik, így a teljes terület népsűrűsége nagyjából egy kertvároséhoz hasonló.

Bernal Gömb

lakosság: 10000 fő

átmérő: 500 méter

fordulatszám: 1,9 fordulat percenként

mesterséges gravitáció: 0,7 G (változó)

A gömb forma több szempontból is előnyös. Egyrészt könnyebb egységes szinten tartani a légnyomást (mesterséges atmoszféra), másrészt a sugárzás elleni védelem szempontjából a gömb az ideális test (egységnyi tömeghez a legkisebb felület tartozik). Hátrány a csökkenő átmérőből adódó változó mesterséges gravitáció, ezért a kolóniát a gömb forgástengelyre merőleges legnagyobb átmérőjén kialakított völgyben helyezik el, itt biztosítva a viszonylag homogén mesterséges gravitációt. A fényt a völgy felett elhelyezett hatalmas ablakokon keresztül, tükrök segítségével biztosítják.

O’Neill hengerek

lakosság: 1000000+ fő

átmérő: egyenként 8000 méter

fordulatszám: fél fordulat percenként

mesterséges gravitáció: 1 G

A legmonumentálisabb alternatíva. Egy kolóniát két nyolc kilométer átmérőjű, húsz kilométer hosszú henger alkot. Egy ehhez hasonló település emberek millióinak ad otthont. A fényt tükrökkel juttatják be a hengerek belsejébe. A hengerek tengelyében rekreációs intézmények mellett olyan üzemek is létesülhetnek, amelyeknek kedvez a zéró-gravitáció.